By Anya

Nem tudtam tegnap este elaludni. Aztán ilyenkor mit is csinál az ember lánya? Elkezd agyalni. Mindenfélét, mindenről. Hogy mi lett volna, ha, mi lenne, ha és mi lesz. Aztán persze Míráról is. Rájöttem, hogy félek. Hogy mi lesz. Egyik oldalról természetesen szeretném, ha fejlődésében minden a legnagyobb rendben alakulna, szeretném végignézni, ahogy felnő, nagylánnyá, asszonnyá, majd anyává érik. Az első rossz jegyét az iskolában, az első szerelmét, az első gyermekének születését és még sorolhatnám. Másrészről viszont nem akarom, hogy felnőjjön, szeretném mindig ilyennek megtartani, mint most. Mert ha már nagyobb lesz, nem fog bújni, ragaszkodni, nem fogja engedni, hogy megpusziljam, megölelhessem, mert már „ciki” lesz a többiek előtt. El fog távolodni tőlem, és szép lassan kiszakad a szülői kötelékből. Idővel nem hozzám fog fordulni a gondjaival, problémáival, és jönnek az elkerülhetetlen hazugságok is. Mert lehetek én bármennyire megértő és rugalmas anya, nincs az a gyerek, aki nem hazudott soha a szüleinek. Tudom, mert tapasztaltam már nem egy helyen, ahol a szülő 100 %-ig meg van róla győződve, hogy a gyereke mindent elmond neki, mert valóban annyira jó a kapcsolatuk, de ott is vannak kis titkok. Tudom, ez az élet rendje, ennek így kell lennie, de nem akarom. Félek. Ő mindig az én kicsi lányom marad, a természet eme tökéletes műve. Mert nekem ő az. A mindenem. Nagyon szeretem őt (na, nem egyszerűen lettem érzelgős, mióta megszületett).